Amikor először a halálomra gondoltam nagyon féltem, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam... Nekem nem az volt szörnyű, hogy meghalok, hanem az, hogy többé nem leszek..
De rájöttem, az lesz a legrosszabb, hogy nem láthatlak titeket többé, nem mondhatom meg, mennyire fontosak vagytok számomra, nem mondhatom meg, hogy ...tovább »ti tettétek boldogabbá az életemet, nem mondhatom meg, hogy tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettelek titeket, mint ahogy valaha is kitudtam mutatni....
Kik ezek a tik? A barátok és a család..
Ezeket még soha nem mondtam el senkinek.. A fiatalságunkat nem ilyen dolgokkal töltjük, mert úgy gondoljuk, hogy előttünk az élet, úgy gondoljuk, hogy ezek ostobán hangzanak, meg majd ráérünk idősebb korunkban elmondani...
Bárcsak a világ legkönnyebb dolga lenne, ha eltudnám mondani, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam.. Bárcsak eltudnám mondani, hogy sohasem akartam megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, és sokkal fontosabbak voltak számomra, mint ahogy mutattam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése